Narukami no sukoshi toyomite Mennydörgés távoli zaja
Sashi komori felhős ég
Ame mo furanu ka? talán eső jöve?
kimi wo todomemu ha így velem maradsz?
Narukami no sukoshi toyomite Mennydörgés távoli zaja
Furazo to mo ha nem is jő eső
Warewa tomaramu én maradok
Imoshi todomeba maradok, itt veled
Pillám mögött rejtőzködik,
haja szála hajamba száll,
keze kezemet idézi,
szemszíne is enyém talán,
beleolvad árnyékomba,
kő akár az égi lombba.
Szemét folyton rajtam tartja,
álmot látnom el nem enged,
képzetének fénylő partja
mentén fölszárad a tenger;
mosolyt csal rám és könnyeket,
szótlan, könnyű beszédeket.
Harcos Gergely fordítása
Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.
Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.
Pedig nem rejtőzöm — csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.
Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg — épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?
Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Be más lenne itt az élet,
Ha egy ifjú feleség...
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Roskadófélben van a ház,
Hámlik le a vakolat,
S a szél egy darab födéllel
Már tudj’ isten hol szalad;
Javítsuk ki, mert maholnap
Pallásról néz be az ég...
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Puszta a kert, e helyett a
Szántóföld szépen virít,
Termi bőven a pipacsnak
Mindenféle nemeit.
Mit henyél az a sok béres?
Mit henyélnek az ekék?...
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Hát a mente, hát a nadrág,
Ugy megritkult, olyan ó.
Hogy szunyoghálónak is már
Csak szükségből volna jó;
Híni kell csak a szabót, a
Posztó meg van véve rég...
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Életét így tengi által;
Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
„Ej, ráérünk arra még!”
|
Szent |
fönn |
Négy
|
majd mély csönd leng, mint hült hang. |
TIGRIS
Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyü és szép termeted?
Mily mélyben, ég-tájakon
Izzott a szemed vakon?
Volt tüzét felkapni vész?
Volt-e megragadni kéz?
Szived izmait mi csel
És mi váll csavarta fel?
És mikor vert, volt erő,
Kéz-láb, dacra vakmerő?
Volt pöröly? és lánc-e, több?
Mily kohón forrt a velőd?
Volt üllő? volt vad kapocs,
Gyilkos présével dacos?
Hogy a csillagfény kigyult
S az ég nedves könnye hullt,
Rád mosolygott Alkotód?
Ki bárányt is alkotott?
Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyű és szép termeted?
Kosztolányi Dezső
Juhász Gyula
A gondolkodó
- Rodin szobrára -
Boldog szobor, te bronz vagy és öröklét,
Némán borongsz e dúlt világ felett.
Nem érzed a kor súlyát, szörnyű dölyfét
És hogy halottak már az istenek.
Gondolkodók, bús társaid a földön
Ma sírva állnak egy nagy sír előtt
És eltévedt bárányok, tiszta költők
Riadva járják a nagy vérmezőt.
Gondolkodó, mi forrna ércfejedben,
Ha szíved érző volna, mint övék,
És látnád, hogy a világ mily sötét?
Komor szobor, e bomlott végtelenben
Az öröm már csak antik remekek
Hideg, szűz márvány ajkain remeg.
Egy igazán klasszikus művel kezdenénk: Shakespeare 75. szonettje:
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.